Tizennegyedik fejezet

 

 

 

Ryder próbált nem gondolni lehetetlen és kilátástalan helyzetére. Egy ketrecben kellett nyomorognia, ahelyett, hogy hazafelé tartott volna. A rabságban töltött idő alatt a sebei mind tökéletesen begyógyultak. Rengeteg időt töltött merengéssel, a hazautat tervezve. Biztosra vette, hogy könnyedén hazatalálna, de mivel nem kínálkozott rá alkalom, megpróbálta másra terelni a gondolatait. Szabadmenedékkel ismerkedett.

Minden este felkereste egy Jase nevű fiú, aki kiengedte a ketrecszerű tömlöcből, hogy megmozgathassa elgémberedett végtagjait. Semmi különöset nem talált a palotában. Az óriások alig hagytak hátra értékeket. Üresen kongott a roppant épület.

A Törött Lándzsa család és elkötelezettségek nélküli harcosokból állt. Nem tartottak jószágot sem egyéb állatot. Valószínűleg azért, mert nem tudták volna feljuttatni őket a létrákon, okoskodott Ryder.

Ha éppen nem sétált, akkor folyton az otthonára és Samirára gondolt. Bárcsak tudott volna valamit Liamról! Valószínűleg átvette a Karmazsin Karom vezetését, és újabb és újabb támadásokat intézett Purdun nagyúr ellen. Elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy Liam mindent a kezében tart, amíg vissza nem tér. Büszkeséggel töltötte el a gondolat, hogy Liam esetleg ostromot vezet a Zerith erőd ellen.

Nazeem folyamatosan szöszmötölt valamit a ketrecben. Kitakarította az egész cellát, majd letördelte a repedésekben növő cserjék ágait, és matracot font belőlük. Lehullott leveleket halmozott alá, amitől egész jó kis fekvőhelyük kerekedett.

Nazeem ugyanolyan békésen és egykedvűen fogadta a bebörtönzésüket, mint korábban a rabszolgaláncot. Képes volt elfogadni és beletörődni az elkerülhetetlenbe. Sosem tűnt idegesnek vagy szomorúnak. Mindent úgy kezelt, mintha az egy magasabb rendű terv része lett volna. Ryder időnként gyerekesnek érezte magát mellette.

Nazeem készített magának egy parittyát ruhája foszlányaiból. Maga köré gyűjtötte a köveket és kavicsokat, és módszeresen kiválasztotta a leghegyesebbeket.

Esténként keresztbe vetett lábbal leült, és kavicsokat válogatott.

— Jobb lesz, ha óvatosan bánsz azzal — jegyezte meg Ryder, és a parittyára mutatott. — Komoly fejfájást okozhatsz azokkal a kavicsokkal — vigyorgott.

Nazeem csak mosolygott. Felállt, és behelyezett egy kavicsot a parittyába. Megpörgette, és útjára engedte a követ. Nagy erővel csapódott be a sziklafalba Ryder feje felett. Apró darabokra tört, és ráhullott Ryder kobakjára.

— Óvatosan! Ha Giselle észreveszi, ki tudja, hogy mit tesz veled.

Nazeem kifordította a parittyát, majd a homlokára kötötte, mintha csak egy kendő lett volna. Büszkén széttárta a karját, akárcsak egy piperkőc.

— Gondolom, ez így nem lesz feltűnő.

Ryder elterült a matracon.

Különösen csendes volt aznap az Óriásláb-hegy. Nyugodt, szélcsendes idő volt. Ryder csak a tábor másik végében égő tűz ropogását hallotta, és a ketrec talajára pottyanó kövek koppanását, amelyeket Nazeem kirostált és félredobott.

— Úgy látom, a Törött Lándzsa újabb portyára indult — szólalt meg Nazeem.

Ryder felült. Kinézett a ketrec rácsai közt. Csuklyás alakokat látott, akik a kijárat felé mentek.

— Mind elmennek? — kérdezte.

— Nem — mondta Nazeem, és felvett egy kavicsot. — A kislány, akit mindig úgy bámulsz, itt marad.

Ryder követte Nazeem tekintetét, és megpillantotta Giselle-t a fal tetején.

— Nazeem, én házasember vagyok — tiltakozott Ryder.

— Ez igaz, de férfi is vagy.

Ryder elgondolkodott a dolgon, miközben Giselle-t nézte, aki áthajolt a fal pereme fölött, és kiáltott valamit a távozó harcosok után. Kétségkívül gyönyörű teremtés volt. A szépségét csak tovább növelte a romos környezet, amelyben élt, és az a képessége, hogy mindig azonnal alkalmazkodott az új helyzetekhez.

— Nem vitatkozom veled erről — dünnyögte Ryder, és visszatette a fejét a matracra. Becsukta a szemét, és Samirára gondolt. Ő is erős volt, de más értelemben, mint Giselle. Samira sok mindent elfogadott vele kapcsolatban, sokkal többet, mint mások. Mindig türelmesen várt rá, amikor elment harcolni, hogy kiélhesse a vágyait. Samira ereje ebben rejlett, és ezt Ryder mindennél többre becsülte.

Ryder lassan álomba szenderedett.

Arra riadt, hogy valaki kinyitja a ketrec ajtaját. Jase volt az. Rémültnek tűnt.

— Mi van? Mi történt? — kérdezte egy kicsit kábán Ryder.

— Csitt! Hallgass és kövess!

Ryder kikémlelt a rácson keresztül. Giselle és néhány harcostársa a fal mentén sorjáztak.

— Jase, ha segíteni akarsz...

— Valami közeleg — szakította félbe a fiatal őrszem. — Giselle küldött, hogy ébresszelek fel titeket.

— Ő kérte, hogy engedj ki minket? — kérdezte gyanakvón Ryder.

— Igen. Siessetek! Fontos.

Ryder lehajolt, hogy felkeltse Nazeemet, de a tetovált férfi már talpon volt.

— Rendben, akkor vezess! — mondta Ryder.

Jase Ryder kezébe nyomta a súlyos láncot, amellyel korábban Nazeemhez láncolták.

— Erre szükséged lesz — mondta Jase, majd elindult a legközelebbi létra felé.

Ryder és Nazeem némán követték.

Giselle egy emelvényen állt, egy látcsővel a kezében, és feszülten figyelt. Jó pár harcos állt mellette.

— Megint ők azok? — kérdezte az egyikük.

Jase fellépett az emelvényre, majd intett Rydernek és Nazeemnek, hogy kövessék a példáját.

Giselle ekkor megszólalt, de a szemét egy pillanatra sem vette el a látcsőtől.

— Bocsássatok meg, hogy felébresztettünk benneteket, de a többiek portyára mentek, így kevesen maradtunk a harchoz.

— Miféle harchoz? — kérdezte Ryder, és megpróbált kinézni a fal fölött. A szabálytalanul faragott kövek azonban úgy helyezkedtek el, hogy csak Giselle, és a közvetlenül mellette álló őrszem láthattak el fölötte. — Ki ellen?

— Nézd meg magad! — mondta Giselle, és átadta neki a helyét.

Ryder először semmit sem látott, csak sötétséget. Bár telihold volt, a fény csak a palotához vezető ösvény egy kis részét világította meg. A távolabb húzódó síkságot tisztán látta, bár azzal nem ért semmit, mert az ellenség, bármi legyen is az, bizonyára jóval közelebb járt már.

— Mit kéne látnom? — kérdezte.

— A lépcsőt nézd!

Ryder megkereste azt a feljárót, amelyen őt is felvezették, amikor ideérkeztek. Azonnal felfedezte a magas lépcsőfokokat, amelyek a sötétbe vesztek. Többször is átfésülte a tekintetével, de csak köveket látott. Semmi szokatlant nem tapasztalt.

— Nem látom... — félbehagyta a mondatot. Az árnyékból egy pillanatra kibukkant valami, de rögtön vissza is húzódott.

Ryder megpaskolta az arcát, hogy felfrissítse a vérkeringését, és az álom utolsó foszlányait is kiűzze a szeméből. Kinyitotta a szemét, és meredten figyelt. Egy magas, ösztövér alakot pillantott meg. Tartott valamit a kezében. Egyre feljebb jutott. Bár messze voltak tőle, és sötét is volt, Ryder biztosra vette, hogy az alak lépésenként szedte a fokokat.

Végül rájött, hogy mit láthat.

— Óriások — lehelte.

— Igen. A közeli dombok közt fedeztük fel őket. Időnként előjönnek, általában éjjel.

— Általában?

— Van valami, amit nem meséltem még el nektek — mondta Giselle.

— Azon felül, hogy az akaratunk ellenére tartasz itt minket?

Giselle Ryder szemébe nézett.

— Amikor megjelentek a pajzstörpék, az óriások egy másik ellenség ellen harcoltak. A saját fajtájuk ellen. Egy Dodkong nevű óriás ellen.

— Dodkong? — Ryder még sosem hallotta ezt a különös nevet. — Talán ismernem kellene?

— Attól függ. Mit tudsz az óriásokról? — kérdezte a nő.

— Nem sokat. Duhlnarim környékén nem élnek. Azt hiszem, hogy egész Earlkazarban nincs belőlük.

— Ne légy olyan biztos ebben! — mondta Giselle. — A törpék évszázadokon keresztül kereskedtek a rabul ejtett óriásokkal. A báróságoknak adták el őket, hogy politikai szövetséget kössenek velük. Bár ezek a szövetségek felbomlottak időközben, sok nemesi család megtartotta az óriásokat és az ivadékaikat. Earlkazar sem kivétel ez alól.

Giselle elégedettnek tűnt. Élvezte, hogy kioktathatja Rydert az óriásokkal kapcsolatban.

Bár idegesítő volt a tudálékossága, egyben izgató is volt, és Rydernek le kellett vennie róla a szemét.

— És ki az a Dodkong? — kérdezte, hogy elterelhesse a gondolatait a nőről.

— Egy élőhalott kőóriás — felelte Nazeem.

— Szóval hallottál róla. Tehát Chultba is eljutott a híre.

Nazeem biccentett.

— Dodkong vezeti a föld alatti óriásokat. Háborút indított a többi óriás ellen. Módszeresen megöli a vezetőiket, életre kelti őket, és beállítja élőhalott seregébe — magyarázta Giselle.

— Honnan tudod mindezt? — kérdezte Ryder.

Giselle az udvarra mutatott.

— Amikor felfedeztük ezt a helyet, észrevettük, hogy az óriások mindenüket hátrahagyták. A törpék nem törődtek az óriások dolgaival. Rengeteg tekercset, vésetet és festményt találtunk. Elolvastam őket — magyarázta a nő.

— Beszéled az óriások nyelvét? — hüledezett Ryder.

— Csak olvasni tudom. A hangszálaim gyengék ahhoz, hogy megformáljam a szavakat.

— A többit azután beszéljétek meg, ha az óriások elmentek! — javasolta Nazeem.

— Hányan vannak? — kérdezte Ryder.

— Hármat számoltunk, de többen is lehetnek — felelte Jase.

— És hány harcos maradt itt a táborban?

— Ennyien vagyunk — tárta szét a karját Giselle.

Ryder a harcosokra pillantott. Giselle-t és Jase-t is beleszámítva, tucatnyian lehettek. Önmagát és Nazeemet is számítva, az még két fő, de még ez is kevés az óriások ellen.

— Szabadon engedsz, ha segítünk? — kérdezte Ryder.

— Megpróbáltok elszökni?

— Igen — vágta rá Ryder.

— Akkor a válaszom nem — makacsolta meg magát Giselle.

Ryder megfordult, és elindult vissza a ketrec felé.

Giselle utána kapott.

— Ott hagyhattalak volna a cellában.

Ryder kitépte a karját a nő kezéből, és ment tovább.

— Kérlek, Ryder — szólt utána Giselle.

Megállt, de nem fordult meg.

— Itt most emberéletekről van szó — próbálkozott Giselle.

Ryder az udvarra pillantott. Csak egy kijárata volt. Ha az óriások áttörik a falat, nem lesz menekvés. Csapdába esnek.

— Kell egy kard — mondta, és megfordult.

— A saját embereimnek sincs elég kardja — csóválta a fejét Giselle.

— És mi van azokkal a fegyverekkel, amelyeket a karavántól szereztetek? Gondolom, ide hoztátok?

— Igen, és szét is osztottam az embereim között. Csak az arany maradt itt, de ha úgy gondolod, hogy azzal is megállíthatjuk az óriásokat, szívesen megmutatom, hogy hol vannak a ládák.

Ryder a láncra pillantott. Meglengette, hogy érezze a súlyát. A cellamester ellen egészen jól bevált. Talán most is hasznát veheti.

Nazeem parittyájánál mindenesetre biztosan hasznosabb. Az apró kavicsok nem nagyon teríthetik le az óriásokat.

— És mi a terved? — kérdezte Ryder Giselle-től.

— A kapu mögött várakozunk, az árnyékban. Amint feltűnik az első, megrántjuk a kötelet — magyarázta, és levette a válláról a kötélhágcsót. — Észre sem veszi, hogy mi terítette le.

— Ez a terved?

Giselle elindult lefelé.

— Ez a terv — mondta dacosan. — Vagy tudsz valami jobbat?

A Törött Lándzsa tagjai követték a vezetőjüket. Nazeem Rydert nézte.

— Igen, tudok — mondta Ryder.

A többiek megtorpantak.

— Akkor ki vele. Nincs sok időnk — fordult vissza Giselle.

— Nazeem és én kilopózunk, és elbújunk az oszlopok mögött. Ti bent maradtok, a kötéllel együtt. Amint feltűnik az első óriás, hátba támadjuk! — Ryder várakozón végignézett a harcosokon, majd folytatta. — Eltereljük a figyelmüket. Ezzel egy kis időt nyertek, és hátba támadhatjátok őket. Ha ügyesen mozgunk, valamelyikünk mindig a hátukban lehet.

A harcosok alaposan megfontolták a hallottakat. Giselle szemébe új tűz költözött.

— És mi lesz, ha nem mennek utánatok? — kérdezte Jase.

— Akkor minden az eredeti terv szerint halad — felelte Ryder.

— Nem jobb, mint az én tervem. Igaz, nem is rosszabb — állapította meg Giselle.

Ryder ennyivel is beérte. Nazeem felé fordult.

— Rendben van?

— Rendben — biccentett a tetovált harcos.

— Ha senkinek nincs ellenvetése, akkor készüljünk fel a harcra! — adta ki a parancsot Giselle.

 

* * *

 

Ryder és Nazeem azonnal átvágtak az udvaron. A tábor teljesen kiürült, leszámítva egy félholtnak tűnő rabot, aki velük együtt vánszorgott Duhlnarimból. Ami a többieket illeti, mindenki örömmel csatlakozott a Törött Lándzsához, tekintve, hogy odahaza megátalkodott bűnözőként kezelték őket. Szinte kivétel nélkül kilovagoltak, hogy részt vegyenek első portyájukon.

A palotában maradt fickó összegömbölyödött, mint aki alszik. Látszott rajta, hogy nem fűlik a foga a harchoz, de a kivételes helyzetre való tekintettel nem úszhatta meg.

— Kelj fel! — suttogta Nazeem, és megrázta az alakot. — Csendesen — mondta, majd maga felé fordította. Akkor vette csak észre, hogy az a sovány alak az, akit Nazeemhez láncoltak a menetelés során.

A fickó azonnal kinyitotta rémült szemét.

— Kérlek, ne bánts! — rimánkodott Rydernek.

— Én nem... nem akarlak bántani — hebegte Ryder, és hátrébb húzódott.

— Nem?

— Nem, de olyasmi ólálkodik odakint, ami igencsak ellátja a bajod, ha nem kelsz fel azonnal — mondta Ryder.

A sovány alak erőtlenül bólogatott, miközben talpra kecmergett. Gyorsabban mozgott, mint azt Ryder gondolta, és jó háromujjnyival magasabb is volt nála. Olyan sovány volt, mint egy szőlőkaró, de egyébként épnek és sértetlennek tűnt.

— Jól vagy? — kérdezte Ryder.

— Nem — vágta rá habozás nélkül.

Ryder tetőtől talpig végigmérte. Nem látott rajta sem vérfoltokat, sem zúzódásokat, amelyek arra utalhattak volna, hogy rosszul van.

— Mi bajod? — kérdezte nyersen.

— Nem akarok meghalni — felelte.

— Én sem — nevetett Ryder. — Ryder a nevem — mondta, és kezet nyújtott.

A fickó összerándult Ryder mozdulata láttán. Némi tétovázás után azonban megszorította Ryder kezét.

— Engem Curtisnek hívnak.

— Szóval Curtis. Nos, úgy látom, nem vagy a kardforgatás mestere.

— Nem! — mondta Curtis, és legyező mozdulatot tett a karjával.

— Van valami esetleg, amiben a hasznodat vehetjük? — kérdezte Ryder egyre ingerültebben.

— Harcban? Nem — felelte a fickó, és kényelmetlenül toporgott. Olyan grimaszt vágott, mint amikor valaki savanyú gyümölcsbe harap, ezzel is jelezve, mennyire távol áll tőle az erőszak.

— Akkor az lesz a legjobb, ha elbújsz — zárta le a dolgot Ryder, és egy szemétkupac mögé terelte, az udvar egyik sötét szegletébe.

Curtis ismét összerezzent Ryder közeledése láttán, de engedelmeskedett.

Egyszer csak megtorpant, és égnek emelte a mutatóujját.

— Értek a mágiához egy kicsit.

— A mágiához? Az hasznos lehet — vélekedett Ryder, és kérdő pillantást vetett Nazeemre, aki azonban kétkedve megcsóválta a fejét.

— Miféle mágiához? — kérdezte ekkor Ryder.

— Illúziókhoz. Legfőképpen az illúziókhoz.

Ryder egy kicsit csalódottan elhúzta a szája szélét. Úgy vélte, nem sokra mennek gyerekes trükkökkel a csatatéren, de azért maga mellé intette a fickót. Jobb, mint a semmi, gondolta.

— Gyere hát! — Ryder a létra felé terelte. — Mássz fel! Onnan az egész csatateret beláthatod.

— Biztonságban leszek odafent? — kérdezte.

— Mint bárhol máshol — mosolygott Ryder.

 

* * *

 

Miután Curtis felmászott a falra, és a Törött Lándzsa tagjai mind elfoglalták a helyüket, Ryder és Nazeem kisurrantak a kapun, a torony árnyékának takarásában. Elosontak az északi oldalon lévő szobrok mellett, a felvezető lépcső irányába.

Ryder egy félig törött szobor mögött bújt meg, félúton a kapu és a legfelső lépcsőfok között. A lándzsát tartó szobor felsőteste kettétört, és a romjai ott hevertek szerteszét. A törmelék lehetőséget nyújtott arra, hogy folyamatosan rejtve maradjanak, még akkor is, ha az élőhalott óriások megpróbálnák felderíteni a kapu előterét.

Ryder tisztán hallotta az óriások beszédét. A hangjuk a náthás öregemberekre, és az egymáson súrlódó sziklakövekre emlékeztetett.

— Beszéled az óriások nyelvét? — kérdezte Ryder Nazeemtől.

— Honnan veszed, hogy értem ezt a karattyolást?

— Nem is tudom — vonta meg a vállát Ryder. — Annyi mindent tudsz. Gondoltam, megér egy kérdést.

Ekkor feltűnt az első élőhalott óriás. Magas volt és sovány. Pontosan ugyanolyan, mint a szobrok. A hold fényében szürkének látszott a bőre, ami valósággal lifegett a csontjain, minden egyes lépésnél. A bal oldalán vágás tátongott a bordái mentén, és nyálkás váladék szivárgott belőle.

A kapu felé indult. Egyik kezében egy hosszú bunkót, a másikban egy szikladarabot tartott. Időközben második, majd harmadik társa is felkapaszkodott a lépcsőn. Ők kisebbek voltak ugyan az elsőnél, de Ryderhez és Nazeemhez mérten ők is hatalmasak voltak.

Folyamatosan beszélgettek egymással. A vezérük tekintete az első szoborra vetült, és azonnal megváltozott a viselkedése. Magasra emelte a bunkóját, hogy figyelmeztesse a társait. Eltávolodtak egymástól, és körbevették a szobrot. Amint elég közel értek hozzá, a legnagyobbik meglendítette a bunkóját, és szétzúzta vele a szobrot.

A szobor feje lerepült, és a kapu felé gurult. A kiálló kőorr minden egyes fordulatnál a levegőbe vetette, amitől ide-oda cikázott. Pontosan Ryder és Nazeem rejtekhelye előtt állapodott meg.

— Azt hiszik, hogy a szobrok élő óriások, akik lesben állnak — súgta Nazeem.

Ryder a szobrokra pillantott. A legtöbbjük már a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, de akadt még egykét ép is köztük.

— Ha itt maradunk, észrevesznek — mondta Ryder.

— Akkor mást kell kitalálnunk. Semmi értelme itt rejtőznünk, ha úgysem tudunk rajtuk ütni.

— Igazad van. Van is egy ötletem — mondta, és a kapu közelében lévő árnyékok felé indult.

Nazeem habozás nélkül követte, parittyájával a kezében.

Az óriások körbevették a következő szobrot, és csapásra emelték a bunkójukat.

— Most! — suttogta Ryder, amint a legnagyobbik felemelte a karját.

Kiléptek a holdfényre, majd amilyen nesztelenül csak tudtak, átsiettek a déli oldalra. A kőszoborral hadakozó élőhalott óriások nem vették észre őket.

Megbújtak egy érintetlen szobor mögött. Ryder a talapzatot nézegette.

— Mit csinálsz? — kérdezte Nazeem.

— Kilazult — felelte Ryder.

— És? Életre akarod kelteni? — kérdezte gúnyosan Nazeem.

— Igen. Kell valami támaszték, amivel kimozdíthatjuk a helyéről ezeknél a repedéseknél — magyarázta.

Nazeem azonnal kutatni kezdett.

Az élőhalott óriások kivégeztek egy újabb szobrot. Már csak egy választotta el őket Ryderéktől.

— Nincs itt semmi, csak kő és por — kesergett Nazeem.

— Akkor jöjjön a neheze — vont vállat Ryder.

Hátrébb lépett, és meglengette a láncot. Leírt vele két teljes kört a feje felett, majd útjára engedte. A lánc a szobor karja köré tekeredett. Ryder nekifeszült, és a meglazult szobor megingott.

Az élőhalottak végeztek az utolsó szoborral is.

Nazeem lekuporodott, és megtöltötte a parittyáját. Ryder meghúzta magát a szobor mögött, amennyire csak tudta.

Az élőhalottak ugyanúgy körbevették azt a szobrot is, ahogyan az előzőeket. A legnagyobbik elölről közelített. A másik kettő Nazeem felé tért ki.

Ryder alig bírta visszatartani a hányingerét, olyan fertelmes, rothadó bűz csapta meg az orrát. Megemberelte azonban magát, és nem veszítette el a lélekjelenlétét.

Az élőhalott óriás felemelte a bunkóját.

Ryder kiugrott a rejtekhelye mögül, és az óriás mögé került. Amikor a lánc megfeszült, megrántotta, amennyire csak tudta.

A szobor megingott.

A zavart óriás ide-oda tekintgetett Ryder és a szobor között. Nem tudta eldönteni, hogy melyiküket zúzza porrá.

Ryder pont erre számított. Megvetette a lábát, és minden erejét beleadva húzta a láncot. A szobor fülsértő csikorgással vált el a repedt talapzattól. A szobor az élőhalott óriásra dőlt. A lény felbőgött, és lesújtott a bunkóval. A szobor feje letört, és messzire gurult. Az élőhalott pontosan célzott ugyan, de lassúnak bizonyult.

A csonka szobor a mellkasának és a bal vállának ütközött. A kőlándzsa hegye könnyedén hatolt át aszott bőrén. A bal karja tőből leszakadt, és tompa, vizenyős cuppanással ért földet. A tenyerében tartott szikladarab mélán odébb gördült, majd megállapodott a felkavarodott porban.

Fekete folyadék szivárgott a sebből. Az élőhalott bárgyún csonka karjára nézett, majd felbőgött, és Rydert kereste a tekintetével.

A kőszobor időközben elvágódott a földön. Egyszer még felpattant a levegőbe, de végül mozdulatlanul elnyúlt a porban. Ryder megpróbálta kiszabadítani a láncot, de az menthetetlenül beszorult a szobor alá. A hányinger csak nem akart elmúlni. A száján keresztül vette a levegőt, nehogy elájuljon.

A másik két élőhalott egyszerre bőgött fel, és megindultak Ryder irányába.

Félkarú vezetőjük meglengette a bunkóját. Ryder elhajolt a lassú, de iszonyatos erejű csapás elől, amely minden kétséget kizáróan szétzúzta volna a koponyáját. A fegyver elsuhant a tarkója felett. Még a nyomában elzúgó szelet is érezte. A bunkó beleütközött a szoborba, amely apró darabokra hasadt, kiszabadítva a láncot.

Ryder mozgásba lendült az óriás csonka oldala mentén. Meglendítette a láncot, és az óriás lába köré vetette. Az egykori bilincs belemart a teremtmény vádlijába, és egy jó darabot kitépett belőle. Az óriás felüvöltött, és ismét csapásra emelte a bunkót. Ryder ezúttal alig tudott félreugrani. A fegyver pontosan ott döngette meg a talajt, ahol az előbb még ő állt.

Ryder fél térdre ereszkedett, és úgy lóbálta meg a láncot. A lánc az élőhalott bokája köré tekeredett, és a bilincs megakadt az egyik láncszemben.

Ryder nem így tervezte. Most már csak egy lehetősége maradt. Meg kellett próbálnia ledönteni a lényt, akárcsak a szobrot.

Nem sikerült. Az óriás túl erősnek bizonyult.

A térdelő ember felé csapott. Ryder nem engedte el a láncot. Lehasalt, és jobb oldalra gurult. A bunkó mellette suhant el és fúródott a földbe, porfelhőt kavarva fel.

Ryder felpattant, és ismét megrántotta a láncot. Semmit nem ért el vele. Szitkozódni kezdett dühében, amiért nem volt nála kard.

A másik két óriás időközben felzárkózott a vezetőjük mellé. Körbevették Rydert, gyilkos bunkóikkal a kezükben.

— Jól jönne egy kis segítség — mormogta, majd még egyszer utoljára megrántotta a láncot. A lánc megfeszült, de az óriás makacsul ellenállt.

A másik kettő egyszerre csapott le rá. Nem volt hová bújnia, és nem is ugorhatott el előlük időben. Ösztönösen hátratáncolt.

A két bunkó összeütközött a levegőben. Rydert nem találták el, csak a láncot. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy végre kibillenthesse a vezért az egyensúlyából...

A lánc a földbe süppedt az iszonyatos csapás nyomán. Ryder a levegőbe emelkedett. Egyenesen nekirepült az egymást keresztező bunkóknak. A lánc kirepült a kezéből, a levegő kipréselődött a tüdejéből. Ezzel egy időben a lánc kirántotta a vezér alól a lábát, és az élőhalott hanyatt dőlt. Ráesett a korábban apró darabokra hasadt kőszobor maradványaira, és több helyen is felnyársalta önmagát.

Megpróbált feltápászkodni, de a kődarabok visszatartották Tehetetlenül vergődött bizarr börtönében. A mozgás hatására elmozdultak a testébe fúródott kövek, és letépték a húst a csontjairól.

A szörnyeteg felbőgött még egyszer utoljára, majd a teste elernyedt, és ismét örök sötétség borult rá.

Ryder a bunkókon feküdt, és a két másik élőhalottat nézte. A következő pillanatban a levegőbe emelkedett, elvált a bunkók felszínétől, és nagy sebességgel megindult Szabadmenedék kapuja felé. Tehetetlenül kapálózott a levegőben. Nagy nyekkenéssel ért földet. A feje hátrabicsaklott, és beverte az egyik szobor talapzatába, pár lépésnyire a palota festett falától.

Éktelen fájdalmat érzett, és apró, fényes csillagokat látott. A szeme könnybe lábadt. Nem tudott összpontosítani. Megpróbált felállni, de szédülés fogta el, és felfordult a gyomra.

Valahogy térdre küzdötte magát, de a fejét nem tudta felemelni. Visszahanyatlott a porba.

A homlokát a talajhoz érintette.

— Könyörülj rajtam, Ilmater — nyögte.

Léptek zaja térítette észhez. Kinyitotta a szemét. Bár a feje továbbra is úgy sajgott, mintha kettéhasadt volna, a látása úgy-ahogy kitisztult. A két óriás dübörögve közeledett felé. Összeszedte minden maradék erejét, és talpra állt.

Fegyvertelenül, sebesülten, félvakon, remegő lábakkal nézett szembe az élőhalott szörnyetegekkel. Csupán egy karnyújtásnyira volt tőle a palota bejárata, baloldalt. Giselle és a Törött Lándzsa harcosai ott várakoztak a kapu mögött. Ha sikerülne eljutnia a kapuig, talán lenne esélye.

Futni kezdett, de a lábizmai cserbenhagyták, kiszállt belőlük minden erő, ráadásul a talaj is mintha nyúlóssá és ragacsossá vált volna, mint a forró viasz. A térde megroggyant, és le kellett tenyerelnie, nehogy orra essen. Örömmel tapasztalta, hogy a hányingere elmúlt, bár ez abban a pillanatban a legkevésbé sem vigasztalta.

Az óriások karnyújtásnyira megközelítették. Úgy döntött, hogy tesz még egy próbát. Lábai azonban összeakadtak, és megbotlott. Csodával határos módon talpon maradt, de időközben utolérték az óriások.

Éles villanást érzékelt, és egy alak jelent meg mellette. Megtántorodott. Azt hitte, rosszul lát. Egy duhlnarimi harcos, egy Ryder jelent meg mellette. Megdörzsölte a szemét. A jelenés nem tűnt el.

A másik Ryder tisztelgett neki, majd előrántotta a kardját. Nekirontott a közeledő óriásoknak.

— Itt vagyok, ti ostoba barmok! — kiáltotta.

Az élőhalottak lecsaptak rá, de az illúzió-Ryder könnyedén félreugrott.

— Csak ennyire vagytok képesek? — gúnyolta őket. Irányt változtatott, és a két szörnyeteg hátába került.

Az élőhalottak megfordultak.

— Ryder! Itt! — Valaki a feje fölött pisszegett.

Ryder felnézett. Curtis fejét vélte felfedezni a kőfal pereme fölött.

— Siess át a kapun! Az illúzió nem tart örökké — sziszegte.

Ryder visszanézett az élőhalottakra és önmaga tükörképére. Talán mégsem annyira semmirekellő ez a nyápic alak, gondolta.

Megfordult, és bizonytalan léptekkel átsietett Szabadmenedék kapuján. Azonnal rátámadtak, amint átlépte a küszöböt, és arccal előre elvágódott.

— Állj! Ez Ryder! — hallatszott Giselle hangja.

Két harcos ugrott oda mellé, és felrántották Rydert a földről.

— Kösz — nyögte Ryder, amint ismét talpon volt. — Ti aztán tudjátok, hogyan üdvözöljétek az idegent — dünnyögte az orra alatt.

— Ennyit a tervről — kesergett Giselle.

— Nem maradt más választásunk. Megtaláltak volna minket — magyarázkodott Ryder ezúttal komoly hangon.

— Hol van Nazeem?

Ryder úgy pördült meg, mintha tűzzel űzték volna.

— A pokolba! Ő kint maradt!